Szerelmes a pici lányom. A maga 9 évével olyan kölcsönösségen alapuló kapcsolatban van, ami korának megfelelő zajlásaival és minden pillanatát tekintve is ámulatba ejt pillanatról pillanatra.

A lányom szerelme egy olyan kisfiú a suli évfolyamáról, aki szintén nagyon szerelmes a lányomba. És ezt a legkifinomultabb emberi érzést annak teljes örömével és gyermeki őszinteségével élik. Minden nap suli után találkoznak a játszótéren annyi ideig, amíg mi anyák bírjuk a hideget, miközben őket a szerelem tüze melegen tartja.

A minap egy kicsit más volt, mint a megszokott, mert a randi a mi házunkban volt. Elautókáztunk Natasával a kisfiúért. Már a kocsiban megbeszélték, hogy mennyire hiányoztak egymásnak és mindketten azt kérdezgették otthon, hogy mikor lesz már vasárnap délután három?  A kisfiú készített szombaton az anyukájával a Natasának süteményt, engem pedig egy csokor virággal lepett meg a vasárnap nálunk töltött délutánért és a vacsiért. A férjemmel figyeltük, hogy mi fog történni, és bizony meglepetten néztük végig a délutánt egyik ámulatból a másikba esve.

A gyerekek egész délután beszélgettek, játszottak. Kimentek a kertbe tollasozni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy táncolnak a kertben. Társas táncolni tanította a lányomat ez a drága fiatalember, miközben Natikám ragyogással az arcán hangosan kacagott. Figyeltek egymásra. Együtt voltak. Egymással törődtek. A kisfiú mindenhol maga elé engedte a lányomat azzal, hogy „hölgyeké az elsőbbség”. A szívemben teljes nyugalommal, a háttérből követtük a történteket.

Az első szerelem… Milyen fontos tapasztalás. Emlékszem az enyéimre. Azért a többes szám, mert mind plátói volt és fájdalommal teli. A kölcsönösség 16 évesen talált rám. De addigra átestem egy erőszakon.

Tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor felkeltett éjjel egy hang, hogy „él már az a kisfiú is, aki bántalmazni fogja a lányomat.” – mondta.  Meg is mutatta a barna fürtös kis fejecskéjét….  Natasa akkor 3 éves volt. El tudod képzelni mit éreztem, ugye? Undort, gyűlöletet, sőt, erőt, hogy akár ölni tudnék a lányomért. És hálát! Azért, hogy van a kezemben egy módszer, hogy dolgozhatok mindazon, amit láttam és éreztem. Dolgozhatok a hitrendszereimen. Ugye egyértelmű, hogy motivált lettem? Hányan esnek abba a csapdába, hogy magukért nem, de a szemük fényéért, a gyermekeikért meg nagyon tudnak gürizni ezerrel. Amivel nincs baj, csak jó felismerni, hogy enélkül is lehet.  

Én is dolgoztam magamon. Éveket. Azokon a mintákon, hitrendszereken dolgoztam, melyek miatt anyámat verte az apám. Azokon a hiteken, melyek lehetővé tették, hogy apám és anyám bántsanak engem. Testileg és lelkileg. És tudod, a világ minden változást megmutat. Amit szintén nem biztos, hogy magadon vagy az életeden észreveszel, de a gyerekeid megmutatják neked a rengeteg változást. A drága Natasám megmutatta nekem. Volt értelme a sok önmunkának. Látom az eredményét az Ő valóságának lekövetésével is. Hálás vagyok érte. És nyugodt, mert ez a jelen valóság sejtet egyfajta bizonyosságot az Ő jövőjével kapcsolatban. Amiben már nem az a minta, mint az enyémben volt.  Köszönöm Istenem!